A hetedik világcsodáról nagyon sokáig nem tudták, hogy az tulajdonképpen nem is a hetedik, hanem a nyolcadik a sorban. A híres világítótorony építése előtt ugyanis Babilon hatalmas várfalait sorolták a csodák közé a második helyre. A torony azonban annyira tetszett az ókori embereknek, hogy egyszerűen kihúzták a régi falakat a felsorolásból, és a lista végére felírták a Nílus deltáját díszítő, 130 méter magas építészeti remekművet. Nem véletlen, hogy az építmény ennyire megragadta az emberek képzeletét, hiszen mind a mai napig nem épült ennél magasabb világítótorony.
Nagy Sándor, a fél világot uralma alá hajtó, ifjú makedón uralkodó óriási tettre szánta el magát egy évvel azután, hogy a meghódított Egyiptom régi fővárosában, Memfiszben fáraóvá koronázták. Krisztus előtt 331-ben, április 16-án a 25 éves hadvezér méltóságteljes léptekkel körbejárt egy 30×7 stadionnyi területű földdarabot.
Mai mértékben kifejezve ez egy 5370×1253 méteres téglalapnak felelne meg. Egy díszruhába öltözött főpap ünnepélyes mozdulatokkal árpalisztet hintett a király lábnyomaira. Egy jós kijelentette, hogy az árpaliszt kegyessé teszi az isteneket, ami elősegíti a nagyratörő ifjú terveinek megvalósulását. Itt született meg a hellén világ csodálatos nagyvárosa, Alexandria, amely megnyitotta Egyiptomot a görög kultúra számára.
Az új nagyváros terveit maga a nagyhatalmú király, Sándor készítette el. Megvizsgálta a területet, és kijelölte az agora és a kereskedelmi központ helyét. Szinte mindenre gondolt. Meghatározta, hogy hol álljanak a templomok, és eldöntötte, hogy melyik görög istenség kapjon helyet az új épületben. Végül pedig parancsot adott, amely szerint az Alexandria közelében fekvő Phárosz szigetén, egy sziklán, minden addigi toronynál nagyobb és magasabb világítótornyot kell építeni! A város mindenben eleget tett nagyravágyó alapítója óhajának. Nemsokára már több mint 600 000 ember élt Alexandria falai között. Görög bevándorlók, egyiptomiak és zsidók tették a Földközi-tenger legfontosabb településévé. Az uralkodó nem érhette meg a torony ünnepélyes áldását. Fiatalon, 323-ban halt meg a földkerekség talán legnagyobb hódítója, 23 esztendővel azelőtt, hogy a munkások nekivágtak volna a torony felépítésének. A veszélyes hajózási lehetõségek és a zátonyokkal teli partszakasz miatt szükség volt a világítótorony megépítésére.
I.e. 290 körül Ptolemaiosz Szótér határozta el és kezdett bele a világítótorony építésébe, de a munkálatokat már fia, Ptolemy Philadelphus fejezte be.
Az építész Euklides kortársa, Sostratus volt. Az építményt Ptolemaiosz Szótér és felesége, Berenice a Megváltó Istennek ajánlotta. Évszázadokon keresztül az Alexandriai világítótorony (melyet tévesen Pharos tornyának neveztek) messzirõl jelezte a kikötõ helyét a tengerrõl érkezõknek. Éjszaka a tûz fénye mutatott utat a hajósoknak, nappal pedig a napsugarakat tükrözte vissza a torony hatalmas tükre, és ez segített a tájékozódásban.
A torony szerepelt a római pénzérméken is, ahogyan manapság is szokás a forgalomban levõ bankjegyeket, érméket híres épületekkel, személyek arcképével díszíteni.
Az épület lélegzetelállító látványt nyújtott. A 30×30 méteres oldalhosszúságú területen egy 71 méter magas, felfelé egyre karcsúbbá váló tömb emelkedett. A tetőteraszon egy újabb, 34 méter magas, nyolcszögletű torony állt. Tetején helyezkedett el a világítóberendezéseknek helyet adó épület. A fényforrás fölé kupola alakú tetőt emeltek, melyet oszlopok tartottak. Innen szemlélte a világot a legfőbb istenség, Zeusz szobra. A torony alsó részét tizennégy, egymás fölé emelt boltív alkotta, a belső falon pedig egy hosszú járat vezetett fölfelé. Olyan széles volt, hogy akár két megrakott teherhordó állat is elfért rajta egymás mellett. A toronyban egy karcsú akna vezetett a csúcstól a mélységbe, egy rendkívül ügyesen megszerkesztett kötéllifttel. A toronyőrök itt húzták fel a nehéz fűtőanyagot. Az épület falát a legjobb minőségű, hófehér márvány borította.
A torony átadása után kiszámították, hogy az építkezés 800 talentumba került. Ez 20 800 kg ezüstnek felel meg, ami ma kb. 800 millió forintot ér. Az ókorban a tengerészeti jelzőtornyok kizárólag nappal működtek. Valószínűleg így volt ez az alexandriai torony esetében is, legalábbis a kezdeti időszakban. Ekkoriban ugyanis a hajósok nem szerettek éjszaka kint maradni a nyílt vízen, és behúzódtak a kikötőkbe. Alexandria azonban túl gyorsan növekedett ahhoz, hogy ez a régi szokás továbbra is érvényben maradhasson. Egyre több hajó érkezett, megrakva egyiptomi búzával és zöldséggel, a külső kikötőben pedig hatalmas tengeri gályák sorakoztak. A városban mindent lehetett kapni, a görög boroktól kezdve az egzotikus fűszereken keresztül a spanyol fémtermékekig számtalan árucikk sorakozott a polcokon.
Ezerszámra jöttek az utazók is, diákok akartak filozófiát vagy asztronómiát tanulni az újonnan alapított, de máris nagy hírű tudományos műhelyekben. A betegek heteken át utaztak, hogy a világhírű alexandriai orvosok kezeljék őket. A diplomaták és a kereskedők mellett mind több turista is érkezett. A teherhajók üvegárukkal, papírusszal és szövettel megrakodva hagyták el a kikötőt. Végül már annyi hajó jött, hogy az éj leszállta előtt nem sikerült befejezni a rakodást. A sötétben nehéz volt a kikötőben manőverezni, ezért a hatóságok úgy döntöttek, hogy erős világítóberendezéssel látják el a híres tornyot. Mivel a fát külföldről kellett behozni és sokba került, használata föl sem merült.
A torony tetején gyantát és olajat égettek, a fából pedig továbbra is házakat és hajókat építettek. Így történt, hogy a történelem során először a tengert járó hajók az éjszaka sötétjében is biztosan manőverezhettek. Szemük előtt ragyogott a világ első világítótornyának fénye! A tűz fényét tükrök segítségével gyűjtötték össze. Az ókori utazók szerint ez a fénysugár olyan erős volt, hogy "még a világ végén is jól lehetett látni!"
Ez a ragyogás is szerepet játszott abban, hogy a torony már 279-ben felkerült a világcsodák listájára. A torony ezer éven át dacolt a sors csapásaival. Végül vele is az történt, mint a legtöbb világcsodával.
Amikor az arabok leigázták Egyiptomot, lenyûgözte õket Alexandria városa és annak gazdagsága. A világítótornyot folyamatosan említették a különbözõ úti beszámolóikban. Az új uralkodók miatt egyre inkább háttérbe szorult a város és a torony. Az új fõváros Kairó lett, a torony pedig elveszítette gyakorlati funkcióját, amikor a tükör véletlenül összetört és soha többet nem javították meg. Ráadásul i.sz. 956-ban egy földrengés kisebb károkat okozott a toronyban, majd 1303-ban 1323-ban két nagyobb földrengés komoly pusztítást végzett az épület szerkezetében. Amikor a híres arab utazó, Ibn Battua ellátogatott Alexandriába 1349-ben, nem léphetett be a romos épületbe, még a bejáratig sem tudott eljutni.
Az utolsó fejezet a torony történetében, amikor 1480-ban az egyiptomi mameluk szultán, Qaitbay elhatározta, hogy megerõsíti Alexandria védelmét. Középkori erõdöt építtetett a világítótorony helyére, a torony köveit és márványait is felhasználva.
A világ hét csodája közül ma már csak egyetlen látható. A világítótorony volt, amely utolsónak tûnt el az emberiség szeme elõl, ezért is lehetséges, hogy megfelelõ számú ismeretünk van róla. A világítótoronyról a legtöbb információt egy arab utazó, Abou-Haggag Al-Andaloussi hagyta az utókorra, segítséget nyújtva a modern régészeknek az épület rekonstrukciójában.
Az õ leírása alapján az épület háromszintes volt: a legalsó egy négyzet alakú emelet, amely 55.9 m magas volt, a belsejében egy hengerszerû üreggel. (Ezt egyfajta "liftaknaként" használták, amelyben a tûzhöz szükséges anyagokat juttatták a torony tetejére.) A középsõ egy nyolcszögalapú szint, mely majd 30 m magas volt, a harmadik szint pedig, amelynek alakja egy körhöz hasonlatos, 7 m magas volt. Az alappal együtt az egész épület 117 m, amely egy mai 40 emeletes épületnek felel meg. Az épület tetejét Poseidon szobra díszítette.
Bár az Alexandriai világítótorony elpusztult, mégis építészeti szempontból számos késõbbi építménynek szolgált modellként. Nyelvészeti szempontból nevet adott a világ összes világítótornyának. Meggyõzõdhetsz errõl, ha fellapozol egy francia, olasz vagy spanyol szótárt és kikeresed a világítótorony szót.
Korábban nem léteztek világítótornyok, az alexandriaiak nem tudták elnevezni az épületet. A sziget neve után Phároszként kezdték emlegetni. A szót átvették a mediterrán vidék népei is. A világítótorony latinul pharus, olaszul faro, portugálul farol, spanyolul faro, franciául pedig phare. Az összedőlt hetedik világcsoda emlékét így ma már csak ez a szó őrzi.
